Marcipán vagyok, bár ez a név nem sokat mond Önöknek, de talán az azonosítóm igen, P139.

2017. december 19-én jött értem egy kedves bácsi és elvitt magához. A kislányának én lettem a karácsonyi ajándék. Jó nagy meglepetést okoztam ám! Mindenki nagyon örült nekem. Csodálkoztak, hogy milyen kicsi vagyok, mert a kép alapján nagyobbnak gondoltak. Na azóta nőttem ám! Már 6.5 kg vagyok. Felfedeztem a lakást, ahova kerültem. Sajnos nem engednek be mindenhova, például a szobába tilos a bemenet. Eleinte akadályokat tettek elém, de aztán elrakták, mert megtanultam, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. Az első pár éjszaka kicsit féltem, nyüszögtem is, de az új gazdik nagyon megértőek voltam velem és mindig kijöttek hozzám a szobából és simogattak, beszéltek hozzám, így gyorsan megnyugodtam. Először egy szőnyegen aludtam az előszobában. Azonban úgy tűnik, hogy jól viselkedtem, mert a Jézuska hozott nekem egy kényelmes, pihe-puha fekhelyet. Kaptam mindenféle játékot is. Nagyon finom falatok kerülnek elém: száraztáp, konzerv és csirkefarhát. Eleinte 4-szer kaptam enni, de az utóbbi pár napban már csak 3-szor, de szerencsére így is tele a pocakom. A gazdik többször is levisznek sétálni. A pórázt eleinte nehezen viseltem, de mára már megszoktam és szépen megyek a gazdi mellett. A kutyafuttató nagy kedvencem! Itt póráz nélkül szabadon szaladgálhatok, csak úgy lobognak a füleim, nagyon jó érzés. Mindenféle akadály van, ahol próbára tehetem ügyességemet és bátorságomat. Most a szájkosárral próbálkoznak nálam, nem nagyon tetszik, na de talán pár jutalomfalatért cserébe hagyom majd magam. Voltam ám orvosnál is! Kaptam oltásokat, nem fájt, a néni nagyon óvatosan adta be a szurit. Majd márciusban kell legközelebb mennem. A családból már többen jöttek a gazdiékhoz vendégségbe és mindenki el volt ájulva tőlem, hogy milyen szép kis kutya vagyok. Nagyon jól esnek a dícsérő szavak és a sok simogatás. A gazdik életét azért jól felforgattam! Hallom ahogy arról beszélnek, hogy mióta náluk vagyok sokkal többet vannak a friss levegőn és nem a tévé előtt ülnek és a kis gazdi sem nyomkodja annyit a telefonját. Tanítgatnak is. Ülni már tudok, hallgatok a nevemre és néha már pacsit is adok. A gazdi már nagyon várja, hogy szobatiszta legyek, de sajnos ez még nem sikerült pedig nagyon igyekszem, hogy a kedvérben járjak.

Na de most már mennem kell, visznek sétálni. Már alig várom, hátha megint találkozunk aranyos kutyákkal, akikkel tudok együtt szaladgálni!”